Dilemma: Pedofíliával vádoljam a 84 éves nagyapámat?

Huszonhat évesen az ember már túl van egy-két nagy szerelmen, esküvőről álmodozik és a jövőjét alapozgatja. Én viszont a létezésért küzdök, mert az evési problémáim okozta károsodás már kórházba kényszerített. Anorexiás vagyok, ami azt jelenti, hogy csontsoványan is kövérnek látom magam, ezért nem eszem. A nem evés a szenvedélyemmé vált, euforikus örömöt érzek, ha éhes vagyok, az éhség számomra szinte drog. Az a baj, hogy már éhséget sem érzek. Amikor viszont nem vagyok éhes, kövérnek, hájasnak, undorítónak érzem magam, és meg akarok halni. De nem az anorexiáról szeretnék beszélni.

Amikor épp nem vagyok kórházban, a szüleim pszichológushoz hordanak, aki nemrég úgy döntött, megpróbálkozik a hipnózissal. Az a meggyőződése, hogy az önsanyargatásom hátterében az áll, hogy nem akarok nővé válni. Vagyis azért fogyasztom magam csontsoványra, hogy ne jelenjenek meg rajtam a női jellegek. Ez nem nagy találmány, az anorexiások általában a nőiességük ellen harcolnak, a legtöbbjüknél valóban így van. De a pszichológusom arra kíváncsi, hogy milyen gyerekkori trauma okozta bennem ezt a rettenetes ellenállást a nővé válással szemben. Úgy gondolja, a trauma, amiről szó lehet, a gyerekkoromban ért, és olyannyira fájdalmas volt számomra, hogy elfojtottam az emlékét a tudatalattimba. Ezért kell a hipnózis, mert ezzel a technikával be lehet kukkantani az elfojtott emlékek közé.

Amikor megtudtam, hogy hipnózissal fognak kezelni, kicsit megijedtem, ugyanakkor nagyon izgatott lettem, mert kíváncsi voltam, hogy működik ez. Láttam már filmekben hasonlót, olvastam is róla, és mindig nagyon szerettem volna kipróbálni, engem is lehet-e hipnotizálni. Eleinte nem ment könnyen, bár tényleg elálmosodtam, és fura zsibbadást éreztem a tagjaimban, nem jött föl semmi olyan esemény, amire magamtól ne emlékeztem volna. Mindig azok a nyarak villantak be a gyerekkoromból, amikor a húgom még kicsi volt, és azt játszottam, én vagyok az anyukája, mivel nyolc évvel fiatalabb nálam. Ezek nagyon szép emlékek számomra, minden terápia után boldogabban, felszabadultabban távoztam, mint ahogy érkeztem, de a pszichológus nem volt túl elégedett a dologgal.


Egyszer aztán a hipnózis közben, mintha valami beszippantott volna. Zúgást hallottam és úgy éreztem, mintha az egész testemet apró tűk szurkálnák. Olyan érzésem volt, mintha egy sötét szakadékba zuhantam volna, mintha nagyon nagy sebességgel átszáguldottam volna valamin, ami egyébként akadályként volt ott. Megrémültem, erre is emlékszem, és a pszichológus nyugtató hangjára, hogy nincs semmi baj, mondd el, mit látsz. De nem tudtam megszólalni, lezsibbadt és kiszáradt a szám, egyedül az élményre tudtam figyelni. Egyszer csak megérkeztem valahova, tudom, hogy kicsi voltam, talán négyéves, és ahová megérkeztem, ott sötét volt és hűvös, nem láttam pontosan, hol vagyok, csak azt tudtam, hogy nem szeretek ott lenni. Féltem, és ki akartam szabadulni onnan, de képtelen voltam megmozdulni, mintha valami erősebb lény lefogott volna.
- Mit látsz? - kérdezgetett a pszichológus.
Nem feleltem, képtelen voltam. És ekkor éreztem, hogy nem vagyok egyedül, van ott még valaki, aki nem enged megmozdulni, aki lefog, és hízelkedő de hamis hangon beszél hozzám. A keze ráncos volt és eres, a szaga pedig undorító, öreges pálinka- és dohányszag. Kimondani is iszonyú, de ez az ember olyasmit csinált velem, amibe belegondolni is képtelenség, szétfeszítette a számat, és beletett valamit, amitől meg akartam fulladni, és amitől iszonyatosan undorodtam. Kiabálni akartam, de nem tudtam attól a dologtól a számban, csak fuldokoltam és sírtam. Ő pedig csak nyugtatgatott, lihegett és simogatott, és nem engedett el. Tudtam, hogy már csak pár másodperc, és meghalok, megfulladok.

Ekkor a pszichológus visszaszámolt és kihozott az élményből.
De a fuldoklás és a köhögés nem maradt abba, ott ültem a fotelban és potyogott a könnyem, miközben zihálva levegőért kapkodtam.
Amikor kicsit megnyugodtam, elmondtam a pszichológusnak, hogy hol jártam, mit láttam, és hogy mitől nem tudtam beszélni.
- Ki volt az a férfi? – kérdezte.
- Nem tudom, nem láttam az arcát, nem ismerem – vágtam rá, de abban a pillanatban bevillant, hogy ismerem én, nagyon is. A nagyapám volt.
Nem mertem kimondani.
Hogyan is vádolhatnám ilyesmivel a nagypapámat? Honnan tudhatnám biztosan, hogy ezek a hipnózisban látott dolgok nem csak a képzelet szüleményei-e, hogy nem olyasmi-e, mint az álom? Annyi förtelmet össze tud álmodni az ember, mi lenne, ha azok alapján megvádolnánk a többieket?

Nem árultam el a nagyapámat azóta sem. Öreg már, nyolcvan is elmúlt, nem árt már senkinek. De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mégis csak megtette ezt velem. Sosem értettem, miért ódzkodom tőle annyira, hogy miért utáltam mindig még megpuszilni is. És ami megdöbbentő, hogy a húgom is épp úgy viszolyog tőle. Csak nem tette meg vele is? Nyáron gyakran hagytak minket náluk a szüleink, úgy gondolták, jót tesz nekünk a falusi levegő, a friss zöldségek, gyümölcsök. Nagymamámat nagyon szerettük, már meghalt szegény. Ő sokat mesélt nekünk, játszott velünk, de nagyapa soha. Csak akkor láttuk, ha este hazatért a kocsmából.

Nem tudom, hihetek-e annak, amit hipnózisban láttam. Mi van, ha meg sem történt velem ez az egész? És mi van, ha megtörtént, de mégsem a nagyapám volt, hanem valami idegen?
Szétvet a düh, ha arra gondolok, hogy a nagyapám megtette ezt velem és büntetlenül megúszhatja. Ugyanakkor képtelen vagyok eléállni és megkérdezni. Úgyis letagadná. Ha pedig ártatlan, belebetegedne ebbe a szörnyű vádba.
Apámmal sem beszélhetek erről, mindig is nagyon tisztelte az apját. Engem gyűlölne meg, ha ilyesmit állítanék róla.
Na, és a húgom? Ő vajon milyen rémségeket hordoz magában? Lehet, hogy ő emlékszik is valamire? Vagy vele nem is történt semmi? Vagy elfojtotta ő is a tudatalattijába, aztán később majd beteg lesz, ahogyan én? Úgy érzem, ha nem beszélhetek erről, megfulladok. Mégsem merek beszélni. Nem tudom, mit tehetnék. Kérlek, segítsetek.

Diana történetét lejegyezte Kóbor Kata