Gyere velem, vesszünk össze!

2007. február 26.
Bernáth Dina
Milyen szép is lenne az élet, ha hangos szó nélkül zajlana! Hány szülő-gyerek kapcsolat, és hány párkapcsolat mérge a vita, a veszekedés! De vajon mi késztet minket arra, hogy felemeljük a hangunkat?
Zsuzsa négy éve él Istvánnal - amolyan se veled, se nélküled állapotban. Nagy szerelemmel indult a kapcsolatuk, mindketten rózsaszín mámorban úsztak, úgy érezték, lelki társukra leltek. Igen ám, de ahogy múltak a hetek, hónapok, egyre többször csattant tányér a konyhában, remegett meg a csillár a nappaliban.
Csak azért is bebizonyítom!

– Minden butaságon összekapunk – mondja Zsuzsa. Még azon is képesek vagyunk vérre menő vitát folytatni, hogy melyik válasz lesz a jó a Legyen ön is milliomos-ban. A jó válasz persze néhány másodperc múlva kiderül, de mi még akkor se hagyjuk abba, mert az egyik szó a másikat követ, végül már csak üvöltözünk, és sértegetjük egymást, és azt se tudjuk, miért. Persze, abban a pillanatban nagyon is úgy érzem, hogy tudom, miért, mert megbántva érzem magam, és ellenállhatatlan kényszer tör rám, hogy ne hagyjam annyiban, hogy bebizonyítsam az igazam. A nagy veszekedések után István legtöbbször elköltözik, és napokig nem ad hírt magáról. Fenntart egy albérletet arra a célra, hogy legyen hová menekülnie előlem. Ha elmegy, sírok, szenvedek, és hívogatom telefonon. Három-négy nap múlva visszajön, és olyankor megint imádjuk egymást. Egészen addig, amíg ki nem pattan újra a szikra.
Többször gondoltunk már házasságra, én harminchat éves vagyok, ő harmincnyolc, mindketten elváltunk, jó lenne rendezni a viszonyunkat. De semmit nem tudunk hosszú távon tervezni, mert közben folyton összeveszünk és elköltözik.

Mi van a háttérben?

Zsuzsa és István esete elég gyakorinak számít. Itt a veszekedések oka – bár ilyen apróságokon robban – nem abban keresendő, hogy az egyik vagy a másik rossz helyre tette a sótartót, vagy nem tekerte vissza a fogkrémes tubus kupakját. Egész másról van szó. Erőfitogtatásról. Mindketten erős egyéniségek, mindketten hangadók. Egyik sem tudja elviselni, hogy a másiknak legyen igaza. De vajon miért nem? Meglepő a válasz. Az ok az önbizalom hiány és az abból fakadó bizonyítási kényszer. Mindkettő úgy érzi, ha enged, csorbul a tekintélye, és kiderül – legfőképp önmaga számára –hogy nem is olyan okos, tájékozott, fényes, mint amilyennek látni szeretné magát.
A megoldás kimondva egyszerű. Tudomásul kell venni, hogy nem leszünk se többek, se kevesebbek attól, ha néha engedünk.


Én csak jót akarok

A tizennyolc éves Kati azért nem kezdte el az egyetemet, pedig felvették, mert előbb egy-két évig dolgozni szeretne. Össze akar gyűjteni annyi pénzt, hogy végre albérletbe költözhessen.
– Anyámat nem lehet elviselni – panaszkodik. – Mindent tudni akar rólam, mindenbe beleszól, kéretlenül is ontja a tanácsait. Ha nem azt teszem, amit mond, vérig sértődik, kiabál, fenyegetőzik. Aztán jön a még rosszabb, sírva fakad, és azt hajtogatja: én csak jót akarok. De könyörgöm, ha jót akar, miért nem száll már le rólam? Hát nem látja, hogy akkor tenne igazán jót velem?

Mi van a háttérben?

A veszekedések másik jellemző oka, amikor minden erőnkkel meg akarjuk győzni a másikat, hogy azt tegye, amit mi javasolunk. Ez nem csak a szülőkre vonatkozhat, a feleség is győzködheti a férjét, vagy fordítva. A lényeg az, hogy minden esetben olyan erőszakról van szó, ami észérvekkel szinte kivédhetetlen. Hiszen nem bánthatjuk azt, aki csak jót akar nekünk, aki aggódva szeret.
De valóban szeretetről van szó?
Miért kellene a szeretetnek ilyen harsánynak, tolongónak lennie?
Kati anyja nagy tévedésben van, ha azt hiszi, hogy szeretetnek álcázhatja a viselkedését. Ettől, persze még szeretheti a lányát, de amikor erőszakos módon rá akarja kényszeríteni az akaratát, azt a cselekvést nem szeretetnek hívjuk, hanem – kicsit eltúlozva – terrornak. A szeretet nem összetévesztendő sem az erőszakkal, sem a sajnálattal, sem az aggódással.
Ebben a helyzetben is a bizalomról van szó, csak éppen itt nem az önbizalom hiányáról, hanem a bizalom hiányáról. Kati felnőtt, önállóan is el tudja dönteni, mi a rossz és mi a jó. Az édesanyáknak szíve joguk, hogy tanácsokat adjanak a gyerekeiknek, de semmiképpen sem erőszakkal vagy lelki zsarolással.

Nem vagyok tökéletes!

Melinda és János tizennégy hónapja járnak együtt. Együtt végeztek a főiskolán, úgy tervezik, összekötik az életüket.
– Hacsak – mondja János –, nem szakítunk addig. Hogy miért fontolgatja János a szakítást? Elmondása szerint azért, mert Melinda mellett folyton feszengenie kell. A lány mindig, mindenért kritizálja. Hogy túl rövidre nyíratta a haját, hogy kék farmerhez zöld pólót vett, hogy az étteremben rosszul tartja a villát, hogy nem száll ki a kocsiból, amikor a lány megérkezik, hogy raccsol. – Néha azon merengek – mondja János, mit keres mellettem ez a csaj már több mint egy éve. Ha ennyire nem felelek meg neki, miért nem keres olyat, aki tökéletes számára?

Mi van a háttérben?

A válasz egyszerű. Melinda azért nem keres olyat, aki tökéletes számára, mert olyan nem létezik. Nem a partnerével van a baja ugyanis, hanem önmagával. Az ilyen emberek, mint Melinda, túl sokat adnak a környezetük véleményére. Nincsenek tisztában önnön értékeikkel, ezért nagyon fontos számukra mások visszajelzése. Ha partnert választanak, úgy érzik, a partnerük alapján is őket fogják megítélni. Ezért vigyázzák folyton a másik viselkedését, külsejét: félnek, hogy rossz kép alakul ki róluk a kedvesük miatt. Nem Jánossal van tehát a baj, hanem Melindával. Át kéne gondolnia, milyen értékei vannak, és ki kéne egyeznie magával. Nem folyton mások véleményét lesni, hanem magabiztosan, derűsen vállalni önmagát.
 

Hozzászólások
Szólj hozzá Te is!
Eddig 4 darab hozzászólás érkezett!
A -gal jelölt mezők kitöltése kötelező!


Ellenőrző kód
IP-címed:
38.107.191.82

Réka
2007. augusztus 24. 12:23

Nem semmi volt ez a cikk! Fantasztikus, hogy milyen általánosságok igazak az egyes emberekre. Nálam kapásból kettő teljesen igaz, Anyukám szépen rátelepedett az életemre, és a párommal van egy kis "ki az erősebb" konfliktusunk, igaz ennél jóval finomabb verzióban.
Elolvastam a cikket, a tanácsokat, levontam a megfelelő konzekvenciát, most remélem, hogy használni is tudom...

lola
2007. július 17. 16:05

hűha, jó helyre kattintottam...nahát az én bajom a párommal együtt az első fent leírt problémával teljesen egy, és az utolsóval is. Ja, de hogy a helyzetet bonyolítsuk, Jane is és orsy írása sem áll messze a kapcs-tól, plusz a párom részéről jó adag féltékenység se, ami alaptalan. Nem száll le rólam a kitalációival ,még ha beszélünk se, aztán persze felidegesít és én meg csak dacból féltékenykedek, ha már ő is. Tom nem jól teszem, de már unom a vigasztalást.Ráadásul folyton az exeihez hasonlít, persze azért ,hogy megsértsen.Sajna olyan cuki, behízelgő stalusa van, hogy ha elmeséli valakinek mi történt egy veszekedésünkön sose nekem lesz igazam, mert mindenki neki hisz. Hát igen, senki sem szeret rosszat hallani, +ő sem viseli el az igazságot és elrohan. Néha már komolyan elgondolkozom azon, hogy véget kéne vetni a kapcsolatunknak, de aztán visszajön, megint hízeleg, kibékülünk és utána jó minden. Megint, 2 napig...Dehát olyan aranyos is tud lenni!néha

Jane
2007. május 1. 08:04

Mi is rendszeresen veszekszünk a párommal, pedig imádjuk egymást. Rendszerint félreértjük a másikat... mert a legrosszabbat feltételezzük a másikról, persze aztán a végén kiderül, hogy hülyeség az egész, de legközelebb ugyanúgy félreértjük egymást és a legrosszabbat feltételezzük egymásról. :D

orsy
2007. április 24. 11:21

én mikor ordibálok általába azért mert ugy érzem csak ugy jut el a másik ember tudtáig hogy mit akarok hogy ha jo hangosan közlöm vele mert kül néha ugy érzem nem haja amit mondanék!!!

nana.hu Facebookon
  • iWiW
  • Facebook
  • Twitter
  • Fórum
  • Hírlevél
nana közösség