Dilemma: Hogy élhetek a rák fenyegetésében?

Akik csak felszínesen ismernek, azt mondják rólam, nagyon szerencsés vagyok. A barátnőim mindig úgy akartak kinézni, ahogy én, elvégeztem a főiskolát, megkaptam álmaim állását, idegenvezető lettem, körbeutazhatom a világot. Jártam már Kanadában, Amerikában, beutaztam Dél-Afrikát, és Ázsia egy részét. Felszabadult lehetnék és boldog, mert eddig minden sikerült, amit gyerekkoromban megálmodtam magamnak.

Épp egy éve, hogy a szerelem is megtalált. Claude-ot egy francia körúton ismertem meg, egy szálloda marketing-vezetője volt akkoriban, ma már itt él velem Budapesten, saját szállodát szeretne nyitni. Ő életem első igazán nagy szerelme, első pillanatban tudtam, hogy nem véletlenül kerültem Cannes-ba a hirtelen lebetegedett kolléganőm helyett. Meg kellett ismerkednünk, egészen biztosan tudom, hogy a sors rendelte így. Amikor először szembejöttünk egymással a szálloda halljában, azonnal éreztem, ő az. Lelassított, összeráncolt homlokkal méregetett, mintha ismerne, aztán megállt mellettem, és köszönt, megkérdezte, miben segíthet. Elmondtam, ki vagyok, és hogy egy csoportot kísérek, és ő azonnal felajánlotta, hogy tart a csoportomnak egy esti ajándék-koktéllal kísért beszámolót a környék nevezetességeiről. A csoportos találkozás után nem engedett el, kérte, igyak meg vele még egy koktélt. Átmentünk a bárba, és késő éjszakáig beszélgettünk. Másnap reggel már a karjaiban ébredtem, pedig soha nem voltam túl könnyen kapható. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.

Amikor itthon elmeséltem ezt a barátnőimnek, azt mondták, ilyen nincs, csak a filmekben vagy a mesében, és azonnal valljam be, hogy csak szédítem őket. Nevettem, mert szinte magam sem hittem el, hogy ez tényleg velem történt, a váci kiscsajjal, akinek az államvizsgára körömlakkal kellett megállítania az egyetlen harisnyáján lefutó szemet.
Akkoriban elképzelhetetlen volt számomra, hogy egyszer megismerem az anyagi biztonságot, a jólétet, a ragyogást és luxust, amit az utazások során tapasztalhattam, és ezt a hihetetlen szerelmet.

Claude és én eldöntöttük, hogy összeházasodunk, szeptemberre tervezzük az esküvőt a francia Riviérán, ahová Claude a barátaimat is meghívta, fedezi minden költségüket. Két gyerekről álmodozunk, egy fiúról és egy kislányról, tudom, ez nem valami különleges, de nem is kellenek túl nagy dolgok a boldogsághoz. Elég a szeretet, a biztonság, az egészség...

De májusban olyasmi történt, ami egészen beárnyékolta ezt a mesebeli boldogságot. Édesanyámnál melldaganatot diagnosztizáltak. Fürdés után, amikor a testápolóval krémezte magát, vette észre a csomót a bal mellében. Egy ideig nem szólt róla senkinek, csak figyelgette, nem tűnik-e el, reménykedett, hogy csak egy ciszta, ami a víz távozásával kiürül. Két hét is eltelt, mire orvoshoz ment, mert a csomó egyre nagyobb és keményebb lett. Azonnal megröntgenezték, ultrahanggal is megvizsgálták, aztán mintát vettek a csomóból. Rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, amit azonnal műteni kell. Édesanyámnak fel kellett készülnie, hogy elveszíti az egyik mellét. Anyukám 48 éves, és ma is nagyon szép, mindig egészségesen élt, soha nem dohányzott, nem ivott, viszont rendszeresen úszott, kocogott és vegetáriánus. A legnagyobb igazságtalanság, ami vele történt, hogy éppen ő...

A kórházban, a műtét előtt még számtalan vizsgálatot elvégeztek nála, és az orvos egy nap azt mondta, sajnos a másik mellében is találtak egy nagyon apró sejtelváltozást. Az még kimetszhető lenne, de azt javasolta, mindkét mellétől váljon meg, mielőtt visszafordíthatatlanul nagy lesz a baj. Anyám sírt, zokogott, de beleegyezett. Nem értettem. Hogyan teheti ezt? A másik csomó még nem is tapintható, akkora csak, mint egy fél köröm, miért amputáltatja mindkét mellét?
De ő hajthatatlan volt, aztán megfogta a kezem, és azt mondta, muszáj elmondania valamit.

Én nem ismertem a nagymamámat, anyukám anyját, mert egészen pici voltam, amikor meghalt. Nélküle nőttem fel, és valahogy nem is derült ki számomra, milyen betegség vitte el. De anyukám most elmondta, hogy a nagyi 45 évesen a mellrákjába halt bele. Ráadásul a nagyi nővére is, ő már 39 évesen. Akkoriban még nem tudták ilyen hamar diagnosztizálni, a megelőzésre felszólító propaganda sem volt ilyen hatékony, így mindketten túl későn kerültek orvoshoz, amikor a rák már megtámadott más szerveket is. Anyám sírt, és a kezemet szorongatta. Sokat mondóan nézett a szemembe. Percek teltek el, mire az iránta érzett szánalmam és fájdalmam végre engedte felismerni, hogy már rég nem a rokonairól beszél, hanem rólam. Rám ugyanez a sors vár.

A sors fintora, hogy nemrég láttam a tévében egy filmsorozatban egy ugyanilyen esetet. Egy szép nő elment a klinikára, hogy minden női szervét vegyék ki, mert a családjában nagyon nagy a genetikai esély a rákra. Félt, rettegetett, ezért inkább megcsonkíttatta magát. Amikor ezt a filmet néztem, úgy éreztem, durva kitaláció az egész, senki nem vagdaltatja szét magát, senki nem roncsoltatja szét a nőiességét csak azért, mert esetleg, valamikor beteg lesz. De akkor és ott, anyu ágyán kuporogva megértettem, hogy a veszély nagyon is fenyegető, az életemről van szó, és igenis át kell gondolnom...

Anyukám azóta túl van a műtéten, lábadozik. Igyekszik mosolyogni és vidámnak mutatkozni, de én látom, hogy már soha nem lesz olyan, mint régen. Én pedig rettegek. Nem beszéltem Claude-nak arról, miben haltak meg a családom nőtagjai, mert nem volt hozzá bátorságom. A szerelmem édesanyám betegsége alatt is mindvégig mellettem állt, támogatott. Nagyon szeretem őt, és tudom, ha nem szólok neki erről a betegségről, ami egész életemben ott leselkedik majd rám, akkor becsapom. Ha hozzámegyek szó nélkül, ha gyerekeket szülök neki, kiteszem annak, hogy egyszer majd egyedül kell felnevelnie őket, vagy jobbik esetben egy megcsonkított nővel. Hogy tehetném ezt vele?

De akkor mit tegyek? Mondjam el, és szakítsunk? Úgyse szakítana velem, tudom. Annál sokkal becsületesebb. Menjek el én is a kórházba, és operáltassam le a melleimet? De még olyan fiatal vagyok. Ha megtenném, többé nem tudnék Claude előtt meztelenül mutatkozni.
A halál itt áll lesben, megbénítja az életem, tönkretette a boldogságom, elvette tőlem a szerelmet. Élek, egészséges vagyok, egyelőre. Csak épp nem látom az értelmét így. Mit tehetnék? Hogyan kaphatnám vissza a nyugalmam, a boldogságom, az álmaimat?