Pizsamás lánykérés (Esküvői blog 5.)

Tavaly februárban, egy vasárnap délutánon már a közelgő nyolcadik évfordulónkra készültünk B-vel. Én olyan apró ajándékokon törtem a fejem, amiket elrejthetek B holmijai között. A kedvesem már ismer: látta a nagy, titokzatos mosolyokat és a felé irányított jelentőségteljes pillantásokat, úgyhogy elfoglalta magát egy szaklappal.

Miután az évfordulós ajándékot jól kifundáltam, a konyhaasztal fölé görnyedve nekiláttam összeírni az ünnepi vacsora hozzávalóit. Úgy gondoltam, kiteszek magamért, és elkészítem B kedvenc sajtlevesét, aztán egy remek, kapros-capribogyós recepttel folytatom a sort, végül pedig egy könnyű, ananászos joghurttortát tálalok. Mindig örömmel főzök B-nek. Nemcsak azért, mert – állítólag – odavan a főztömért, hanem azért is, mert úgy érzem, a sütés-főzés is egy eszköz arra, hogy kifejezzem az iránta érzett szeretetemet.

Másnap reggel kis cetlit hagytam a hűtőn, hogy a bevásárlás miatt később érkezem haza. B a munkahelyemen ért el, és vidáman közölte, hogy ne készüljek ennyire, mert ő a keddi évfordulóra asztalt foglalt egy étteremben. Nem bírtam megállni a kíváncsiskodást, de a kedvesem szilárdan tartotta magát a telefonvonal túloldalán. Na, majd ha hazaérek – gondoltam eltökélten, de igazából tetszett, hogy meglepetést szervezett.

Kedden, a nagy napon, már tűkön ültem. Munka után rohantam haza, útközben lázasan sorra vettem a szóba jöhető, alkalomhoz illő ruháimat. Hazaérve villámgyorsan lezuhanyoztam, és épp a hajmosás következett volna, amikor rápillantottam az órára. Görcsbe rándult a gyomrom: késésben vagyok! Nem tudom, hogyan csináltam, de amikor 15 perc múlva B belépett az ajtón, én laza eleganciával éppen a cipőmet csatoltam.

„Hová megyünk? Mondd már!” – kérleltem az autóban, de most visszakaptam a minapi sejtelmes mosolyt. B nagyon élvezte, hogy a vaksötét téli estén teljesen elvesztettem a fonalat, s azt sem tudtam, a város melyik részében járunk. Össze-vissza kanyargott, számomra ismeretlen kis utcákba fordult, aztán végre lassítani kezdett. És ekkor felismertem a helyszínt: néhány méterre tőlünk az az étterem várta hívogatóan vendégeit, ahol éppen nyolc évvel ezelőtt először pillantottuk meg egymást. Azóta egyikünk sem járt itt.

Kalimpáló szívvel öleltem meg B-t, aki diadalittasan húzta ki magát. Nagyon kitett magáért: az étteremben remek helyet foglalt, nagyszerű rálátással a terem végében felállított apró színpadra, ahol egyik kedvenc dzsessz együttesem zenélt. A vacsora remekül sikerült, kivéve, hogy B angolos steakje kicsit túlzottan angolosra sikeredett. Amíg az ételre vártunk, jókat derültünk nyolc évvel ezelőtti önmagunkon. Minden tökéletes volt, bár többször észrevettem, hogy a párom izeg-mozog a székén, mintha kényelmetlen lenne az ülőke.



B keveset beszélt a visszaúton, a gondolataiba mélyedt, és én nem akartam megzavarni. Kicsit lehúztam öreg autónk ablakát, és újraéltem ezt a csodálatos estét. Már nagyon későre járt, amikor hazaértünk. Gyorsan elvonultam hajat mosni, míg a kedvesem felvonult a tetőtérbe. Amikor a fejemen óriási törölközőturbánnal, „I love rock” feliratú pizsamámban én is felcaplattam a hálószobába, gyökeret vertek a lábaim. Gyönyörű látvány fogadott: tucatnyi gyertya világított csak, azok táncoló fényében állt B, kezében egy csokor rózsával. Halk zene szólt, én átvettem a virágokat, és – ami nem jellemző rám – mukkanni sem tudtam a meghatottságtól. Ekkor a párom megköszörülte a torkát: „Szeretnélek megkérni, hogy legyél a feleségem!” És én úgy, turbánostul, pizsamástul boldogan igent mondtam.

Ruhaálom - álomruha  -  az 1. részt itt olvashatod >>>
3460 nap  -  a 2. részt itt olvashatod >>>
Határozott igen. Vagy mégsem?  -  a 3. részt itt olvashatod >>>
Sok kicsi...  - a 4. részt itt olvashatod >>>