Pasikomplexusok és mániák

Mert a másik elfogadása minden emberi kapcsolat alapja. Lehet persze harcolni, párunk megváltoztatásáról álmokat szőni. De nem nagyon érdemes. Kora gyerekkorunkból hozzuk azokat a viselkedésmintákat, amelyeket felnőttként követünk. Sorskönyvünkbe van beleírva, hogy milyen értékeket tartunk fontosnak, milyen komplexusokkal küzdünk. Nézzünk néhányat a legtipikusabbak közül.

Ödipusz-komplexus

Gábor és Gitta egyetemi ismeretség után, egy rövid ideig tartó összeveszést követően költöztek össze Gitta nagymamájának belvárosi lakásába. Az óriási terekben, a három szobában kényelmesen elfértek hárman. Nagyanyó, ahogyan Lenke mamát Gitta és testvérei nevezték, örült a fiataloknak, és bölcsebb volt annál, semmint hogy a hétköznapjaikba beleszóljon. Pedig tudott volna mit mondani.

– Sajnos – mondja a ma hetvenéves asszony – a legidősebb unokám éppen olyan, mint én vagyok. Gitta az a fajta lány, aki mindent magára vállal. A munkahelyén, a családban, és míg együtt voltak, Gábor mellett is. Amíg a fiú dolgozott, nem volt különösebb baj. Igaz, nekem már akkor is furcsa volt egy kicsit a viselkedése. Vasútmodelleket gyűjtött.

Felállított egy óriási terepasztalt a hallban, s ahogy hazaért a munkából, azzal kezdett el játszani. Márpedig négykor minden áldott nap otthon volt. Nem tudom, hogy csinálta, hiszen Gittának és neki ugyanaz volt a foglalkozása, építészmérnökként végeztek a műegyetemen.

Az unokám azonban mindig talált mellékest magának, a mélygarázstervezéstől a nyaraló-típustervek megrajzolásáig bármit elvállalt. Önálló lakásra gyűjtöttek. Azaz, Gitta arra spórolt, mert Gábor remekül érezte magát nálam. Két nő mosott, vasalt, főzött rá. Ő pedig úgy élt, mint egykor otthon gyerekkorában.

Hányszor hallottam, hogy kiabál a szobában, Gittus, hol találok tiszta fekete zoknit? Az én unokám meg ahelyett, hogy megmagyarázta volna neki, hogy ideje lenne felnőni, ment, kikészítette a ruháit, mosta és vágta a haját, elkészítette az uzsonnáját. A bajok akkor kezdődtek, amikor Gábor elveszítette a munkáját. Attól kezdve csak játszott otthon a vonatokkal.

Ígérgette, hogy munkát keres, de csak látszólag törte magát. Tízig aludt, utána kényelmesen megreggelizett, majd azt állította, állásinterjúra megy. Valójában naphosszat sörözött a haverjaival. Éppoly felelőtlenül élt, mint egy gyerek. Örülök, hogy az unokám még jókor elvált tőle. Gábort alig viselte meg a dolog. Visszaköltözött a mamájához, aki most kétszer annyit dolgozik, mint korábban, hogy eltartsa a lassan harmincéves fiát.

Casanova-szindróma

Marcsi és barátja, a harmincöt éves Rómeó szerencsésen egymásra találtak. Marcsi egész kamaszkorában arról álmodott, hogy lesz egy fiú, aki hatalmas autóval áll majd meg a körgangos belvárosi bérház előtt, ahol Marcsi lakott, kiszáll és kinyitja az ajtót neki. És ezt persze az ablakból kikönyökölő, kíváncsi szomszédok is látják. Marcsi soha nem akart az élettől túl sokat.