Igaz történet: A pasimnak női voltak – és vannak

Kis papírboltommal szemben csuda jó fitneszterem működött. Munka után csak átugrottam és egészséges izzadás közben tartottam formában testemet-lelkemet. Hát, még amikor rájöttem, hogy Zoltán, a tanárunk tetszik nekem, és pláne, amikor én is tetszeni kezdtem neki…, na ekkor még szebb lettem. Mert az érdeklődés szépít, merem állítani. A szerelem még jobban. Mert rájöttem, hogy beleszerettem a fitneszterem hősébe, aki nem gépekkel manipulált minket, hanem zenés-táncos mozgással dobott az égig bennünket. Valamennyien úgy éreztük, hogy istenien táncolunk, és hogy szépek vagyunk.
Körül is zsongták Zolit rendesen, és külön öröm volt nekem, hogy semmi féltékenységet nem éreztem. Úgy gondoltam, ez jár Zolinak, hiszen annyit izzad, fárad velünk, miért is ne érezze a hálánkat.
Ez az érzés akkor sem szűnt meg, amikor már „együtt jártunk”. Az utolsó órája után, mire megfürdött és átöltözött, este kilenc óra lett, és akkor beugrottunk valahová vacsorázni, beszélgetni. Néha – a három hónap alatt, amióta jóban voltunk – erősen összecsókolóztunk, és ha lehetett, valamelyikünk ágyában vagy éppen egy szabadtéri csendes zugban lettünk egymáséi.
Amikor tehette, átjött hozzám a boltba – 30 méter választott el bennünket egymástól –, és ha nem volt vevőm, édesen hetyegtünk.


Én már többre vágytam, de úgy tűnt, ő nem. Úgy érezte, még nincs kész az együttélésre. Két kollégájával osztozott kétszobás albérleten, én otthon laktam a nővéremmel és a szüleimmel. Volt saját kis szobám, de valaki mindig otthon volt, és én szemérmesen nem vittem fel olyankor magammal az udvarlómat. Zoli már ezen a szón is óriásit nevetne, mert ő már a mai kor harmincévese, neki női voltak és vannak. Valahányszor belegondoltam, hogy én is ebbe a kategóriába tartozom, így hát nem leszek a kevese, szomorú és barátságtalan lettem.
Ennek ellenére imádtam őt. Sosem volt még senki ennyire kedves és figyelmes hozzám, mint ez a furcsa mozgásművész. Úgy tudott a testemmel bánni, mint egy rózsával. Úgy ült mögém, simított végig a hátamon, karomon, úgy vett az ölébe vagy döntött finoman hátra, hogy közben a tenyerében tartotta a fejemet, és sosem rám feküdt, mint emlékeimben oly sokszor tették a teremtés koronái. Zoltánnal teljesen más volt a szex, mint bárki mással. Nem, Zoltán betakart a saját testével, s annyi csodát tett velem, hogy el sem tudom mondani. Sosem lazsált a szeme, a szája, a keze, s még a szíve is dolgozott, folyton úgy vert, mint az enyém. És az beteljesülés! Nem is sejthettem előtte, hogy ilyen orgazmus létezik. A szívvisszhang aztán gyorsan bekebelezi az ember lányát, főként, amikor azt mondja neki a férfi, aki tetszik neki:
– De jó veled!
– Nekem is – rebegem ilyenkor finoman, mint a madár, és vigyáztam, ne sürgessem a döntéssel.

Pedig bent, a testem-lelkem mélyén kész voltam vele élni, főzni, mosni rá, és talán még gyerekre is gondolni – de állj, ez azért már túlzás, hiszen semmi sem utalt nála ilyesmire, csak én szerettem volna.
Egyik este megint nagyon mélyen benne jártunk e témában. Érdekes módon ő kezdte, valahogy így zajlott a beszélgetésünk, amire én már titokban annyira vártam:
– Tudom ám, hogy te már előreszaladtál az időben, Cicám, de én olyan nehézfejű és buta vagyok. Nem vársz te tőlem már valami kinyilatkoztatást? Mondd meg őszintén!
Hát nem beugrottam:
– Nem bánnám, ha azt mondanád, hogy szeretsz, és nem tudsz nélkülem élni.
Annyira megijedtem saját őszinte vallomásomtól és a vágyaimtól, hogy elkezdtem hangosan nevetni. Mintha az egész csak vicc lenne.
– Hát, látod, ettől tartottam. Hogy mélyebben leszünk az érzelmeinkben, mint szabadna.
– De hát ki tiltja meg nekünk a mélységeket, Zoli?
– Az élet, Cicám. Nekem semmim, te gazdag vagy, szép kis bolttal és polgári háttérrel, ami azt jelenti, hogy gyűrű az ujjra, eljegyzés, bunda, anyai igen, gyerek meg minden. Szóval, érted, ugye?
– Hová teszel te engem ebben a világban? Én is most és itt élek, és ne félj, nem akarok, illetve nem szeretnék többet tőled, mint amennyit magadtól adsz.
Nagyon erősen megcsókolt, és azt suttogta, hogy őt csak én értem meg. Kicsit fájt, hogy még mindig itt tartunk, de jó volt így is, hiszen tudtam, hogy érdekes emberrel van dolgom, akit nem könnyű behálózni. Pedig jó lett volna, de nem minden áron.

Egy szép nyári este otthon tüsténkedtem. Már vége volt az esti filmnek, amikor észrevettem, hogy nincs a táskámban a bankkártyás noteszom. Meghűlt bennem a vér. Nem vagyok rendetlen, rögtön arra gondoltam, hogy a boltban hagytam. Kocsiba vágtam magam, és leizzadtam, mire odaértem. Szerencsére megtaláltam a kassza mellett és még arra gondoltam, ha már itt vagyok, beszaladhatnék Zolihoz, hiszen most végez, így legalább nem kell telefonálgatnunk.
A fitneszterem felé fordultam, amikor összetapadt párra esett a tekintetem. Zoli türkizkék felsőben éppen beborított egy női alakot. Istenem, megcsal! Számolni kezdtem: öt, hat, hét… tizennégy. Eddig tartott, többet nem vártam. Be a kocsiba, indulás, mint a rakéta. Elhúztam mögöttük, de még láttam, hogy az ismerős zajra Zoli hátrakapja a fejét. Csak ennyit akartam.
Másnap telefont cseréltem, bezártam és meghirdettem a boltot. Két hét múlva már egy Pest környéki városban voltam résztulajdonosa egy cseppnyi kis vegyesboltnak. Akkorra már tudtam, hogy túlértékeltem a kapcsolatomat és nem Zoli volt a hibás, hanem én.
De ez nem változtatott a helyzetemen. Nem tudtam sírás nélkül szerelmes jelenetet nézni a tévében, kisbabát sem, még a csecsemős-kisgyerekes reklámfilmek is megríkattak. Ha kézen fogva elment mellettem egy pár, elfordítottam a tekintetemet és legszívesebben elordítottam volna magam: vigyázz, te lány, becsapnak! Pedig tudtam, hogy nem minden férfi olyan, és nem minden nő ilyen.
Amikor pánikszerűen elköltöztem, megígértettem anyámékkal, hogy nem árulják el Zolinak, hol találhat meg. Szüleim szent esküvel meg is fogadták, nem árulják el a „búvóhelyemet”. Három hónapig ki is tartottak az ígéretük mellett, aztán mégiscsak elárultak.

Szombat reggel furcsa motorkerékpáros érkezett a bolt elé. A bukósisakján ott állt a név: Ági. Az én nevem.
Ő volt. Zoli, a fitnesztanár. Aki miatt „vidéki” lány lett belőlem.
A kolléganőmre hagytam a boltot, és beültünk a sörözőbe.
Nem szólt. Nem szóltam. Így ültünk hosszú percekig, aztán egy levelet tett elém. Kiderült, hogy amolyan naplóféle, már ahogy a naplóírást egy testnevelő elképzeli. Másnap kezdte írni, hogy este elhúztam mögöttük.
Így kezdődött:
„Isten veled, Cica. Már egy éjszaka eltelt, és nem vigasztal semmi sem.” Másnap: „Egyre kevésbé éri meg az a nyálas puszi a veszteségemet.” Két hónap múlva: „Ha nem tudom elfelejteni az Ágit, akkor mégiscsak igazán szerelmes lehetek.” És a végén: „Ma megkeresem, ha belehalok is. Ha nem bocsát meg, akkor meg abba. Isten veled, naplóm, isten veled, Cica! Ja! A motoromat és a bukósisakomat rá hagyom, nincs nekem másom rajta kívül.”
Nem néztem rá, tudtam, hogy nagyon figyel. Vártam a régi erős szívdobogást, a régi reszkető boldogságot, valahányszor megláttam. De nem jött. Mintha jeges kéreg ereszkedett volna a szívemre, és nem tudna megolvadni.
– Köszönöm ezt a levelet – mondtam csendesen. – Érdekes és értem. De nem szeretnék hozzád visszamenni, és nem szeretnék semmit újrakezdeni. Bocsáss meg!
– Te bocsáss meg, kérlek! Kérlek! Megbűnhődtem, és nagyon hiányzol. Mert szeretlek. Folytassuk, nem kell újrakezdeni!
– Hogy hihetnék újra neked?
– Így – mondta. Az egész söröző szeme láttára a földre térdelt, két kis aranygyűrűt vett elő a zsebéből és az asztalra tette. – Kérlek, légy a feleségem! Én mindent megpróbáltam, hogy ne kelljen megnősülnöm, de úgy látszik, te vagy a végzetem, és ha nem hiszel nekem, akkor rosszul jársz, mert én már azt is megtanultam, hogy nem szabad a szívvel játszani, mert elfelejthet téged, akit te szeretsz.
– Na, azt azért nem!
– Akkor?

Nem békültünk ki, bár nagyon erősen ostromol. Az eszem azt súgja: nem szabad. A szívem, hogy adjak neki még egy esélyt. Valahogy nem tudok már megbízni benne.
Vagy mégis lehet kutyából szalonna? Félek, hogy nem.