A mesék birodalmában

Meglepett, hogy mennyi a közös vonás, mennyi mindenről gondolkozunk hasonlóan. Ezután sokszor hívtuk egymást telefonon, majd - ahogy lenni szokott - mindkettőnknek mindig volt valami „fontos” dolga, és sokáig nem találkoztunk. Amikor a kisfiam megszületett, a kórházban kaptam egy SMS-t Judittól. Ez állt benne: „Egy hete kislányom született, a neve Bori. Puszi: Judit”.

– Mikor jutott először eszedbe, hogy mesét írj?

– Először csak az jutott eszembe, hogy mesét mondjak. Legnagyobb lányom születése után rájöttem, hogy a hazai mesekönyv-kínálat gyalázatos. Vannak persze jó mesék, szép könyvek, ízléses illusztrációk – de a régi, már klasszikusnak számító könyvek (Marék Veronika, Bálint Ágnes, Lázár Ervin, Janikovszky Éva, Csukás István meséi) óta alig jelentek meg olyan alkotások, amelyek igazán jók lennének. Egy kisgyerek nem hallgatja végig a túlírt, sallangos, érdektelen meséket, jó ízlésű szülő pedig a könyvek jelentős részét nem adja a gyerek kezébe a giccses, édeskés, szellemtelen illusztrációk miatt. Lehet, hogy túl szigorú vagyok – mindenesetre nekem könnyebben ment, hogy inkább kitaláljak új meséket, olyanokat, amelyek pont a gyerekem érdeklődésének, szokásainak felelnek meg. Rengeteget meséltem akkoriban – és úton-útfélen sokan hallották ezeket a meséket. Első könyvem, a Hisztimesék kiadója is hallott egyszer mesélni – ő kérte, hogy írjam is le, amit kitalálok, hátha össze lehet állítani belőlük egy mesekönyvet.

– A saját gyerekeidet elnézve, őket hallgatva is születnek ötletek a történetekhez?

– Sok mesém szól valódi gyerekekről, valós élethelyzetekről. A kicsik leginkább ezeket a történeteket szeretik. Ilyenkor nagyon sokat merítek az otthoni dolgokból, a kislányaim beszélgetéseiből, gondolataiból. Akinek nincs gyereke, bizonyos helyzetekre egyszerűen nem gondolhat. Amikor például rivalizál egymással a kétéves és a három és féléves, előbb-utóbb biztos azt mondja az egyik, hogy: „Én vagyok a legnagyobb.” Mire a másik azonnal rávágja: „Én is legnagyobb vagyok.” Ilyet épeszű felnőtt magától nem talál ki, hacsak nem hallotta otthon ezerszer. A gyerekeknek pedig pont ezek a „valós” mondatok és valós helyzetek segítenek igazán azonosulni a történettel.

– Amikor mesét írsz, elmondod a gyerekeknek, hogy éppen hol tartasz, szerintük hogy lenne érdekes a folytatás?

– A nagylányom lassan nyolc éves lesz. Vele már meg is lehet vitatni egy-egy eseményt. Persze nem műhelymunka a meseírás, de a lányok – tudtukon kívül – mégis sokat segítenek. Nagyon megbízhatóan reagálnak mindenre. Az unalmasabb meséket „kifütyülik”, a gyenge pontokra pedig ösztönösen rákérdeznek.

– A kész mesét felolvasod nekik, ők az első olvasók?

– Persze. Sőt a kiadómnak már csak olyan szöveget mutatok, ami minden ponton jól szerepelt a lányok vizsgáján.

– Hogy vizsgáztatjátok a meséket?

– Ha kitalálok egy új mesét, tudatosan figyelek néhány dologra. Például hányszor kérik, hogy újra meséljem a történetet... Kérik-e, hogy találjak ki új történetet ugyanazokkal a szereplőkkel? Rákérdeznek-e részletekre, akarnak-e többet tudni a szereplőkről? Abbahagyják-e egymás piszkálást, a nyávogást, ha belefogok a mesébe? Ha unalmas, biztos perceken belül elkezdenek nyűglődni, hogy ki üljön az ölembe. Egy jó mese viszont heteken át foglalkoztatja őket, rajzolják a szereplőket, eljátszanak helyzeteket, és folyton nyúznak, hogy még, még, még. Panka és Csiribí, az erdei tündérek, a Micsoda idő! című könyvem szereplői például évek óta részei az életünknek. Róluk több tucat történetet kellett már kitalálnom.