Futballdráma kicsiben? Nem eladó a fiam!

Nagy utat járt be a napokban a magyar U20-as (utánpótlás) labdarúgó-válogatott. Eredményeik, akaraterejük, vagányságuk láttán büszkén feszítünk mindannyian. Na lám, tudunk mi, ha akarunk. A magyar tehetséggondozás állapotára tekintve azonban inkább a csoda szó illik, az jellemzi hűen ennek a valóban tehetséges gárdának az emberfeletti teljesítményét.

Vigyázzunk rájuk!

A tehetség így is, úgy is utat tör magának? Na, ne! Túl egyszerű, kényelmes, és talán unalmas is lenne a világ, ha az elültetett palánta magára hagyatva is zamatos terméssé érne. Hol maradna akkor a felismerés, a gondozás, majd a féltőn útra engedés fájdalmas öröme? A tehetségre ugyanis vigyázni kell, egyengetni, szárnyakat ráadni, s óvatosan reptetni. Mindig nagyobb és nagyobb távolságokra, amíg már egyedül is megy. Ha valaki Magyarországon mondjuk korosztályának kiemelkedő tehetsége, és történetesen a futball az a világ, ahol megpróbál kibontakozni, hamar és kijózanítóan szembesülhet az előtte magasodó falakkal, amin nemhogy átugrani nehéz, de még a tisztességesen megküldött labda is alig-alig száll el felette.

Ő ilyen…

Történetünk főhőse (elszenvedője?) még csupán 14 éves, ennek ellenére már most látszik: minden megvan benne, hogy profi lehessen. Gyors, labdabiztos, olyan trükköket tud, amelyekkel rendre elkápráztatja a szakemberekethatáron innen és túl, ráadásul megvan benne a játék iránti alázat. Nem akar például feltétlenül gólkirály lenni, még akkor sem, ha az utolsó bajnokin dől el: melyik lurkó lesz a csapat gólvágója. Előbb lő egy gólt (tényleg ott a helyzet, kár lenne kihagyni), majd ad három gólpasszt a vetélytársnak. Csak azért, mert a másik egy hajszálnyival jobb helyzetben van! Érett – mondják a szakemberek. Ilyen – mosolyog büszkén a papa, s nagyot sóhajt. Sok mindenen vannak már túl, ők együtt.

Aláírod, vagy nem játszol!

A futball játék. A futball üzlet. Tudom, szentimentális, de nekem az előbbi állítás tetszik. Főleg, ha gyerekekről van szó. Magyarországon ugyanis ötéves kortól (!) már sportolói szerződés köti a gyermekeket, ami – akár a tokaji bor –, igazi hungarikum. Európa fociban erősebb nemzeteinél csak tizenhat éves kortól léteznek sportolói szerződések (akkor azonban már profi alapon), ennek ellenére nagyságrendekkel több gyerek jut el az egyesületekig. A velünk egy régióban található Csehországban például tízszer annyian, mint nálunk. Itthon éppen ezért vadásznak a klubok a tehetségekre, és ha egyszer megkaparintják, könnyen a hazai foci labirintusába kerülhet a gyermek.

Felfedezvén a tehetséget, édesapja annak rendje és módja szerint egyesületet keresett a gyermeknek. Aztán sokat fizetett: tagdíjat, edző-, meccsszerelést, cipőt, melegítőt, labdát. Mindent ami ahhoz kell, hogy egyáltalán neki lehessen állni focizni. Az sem emésztett fel kevés pénzt, hogy a szülők napról-napra edzésre vagy mérkőzésre szállították a kis futballistát. Így megy ez nálunk.

Tízévesen új egyesülethez igazoltak, és – a magyar szabályok szerint – szignó került a három éves amatőr sportolói szerződésre a fővárosi gyerekcsapatnál. A szerződés lejárta előtt tíz hónappal (!) – tényleg kivételes tehetség a fiú – orruk alá dugták a következő 3 évről szóló kontraktust. Hiába kértek a szülők türelmet, a potentátok addig-addig erőltették az idő előtti hosszabbítást, míg a féltő szülők nem írták alá. Meg is lett a böjtje. A kezdőcsapatból eddig kihagyhatatlan fiútól (akit ugye még csaknem egy évig kötött amatőr szerződése) nemcsak a kapitányi karszalagját vették el, de ettől kezdve rendszerint a kispadot koptatta. A csapattársak először természetesen nem értették a dolgot, de hamar híre ment a „vitának”. A gyermeki lélek pedig sérülékeny, főleg, ha az egyesületnél még azt is a fejéhez vágják: „A szüleid teszik tönkre a pályafutásod!”

Az utolsó fél évben sem edző- sem bajnoki mérkőzésre nem vitte magával középpályását egyesülete, így játéklehetőség híján képzett szakemberekhez járt egyéni képzésre. Természetesen súlyos pénzösszegekért.

A klubnak nem, a válogatottnak kellett

Eddigre azért már számos szakember felfigyelt a tálentumra. S, ahogy az lenni szokott, jött a felkérés, lenne-e kedve egy angliai próbajátékhoz? Naná, hogy volt! Ekkor újra előlépett/ugrott az „anyaegyesület”: ha aláírnak, mehet… Nem tettek eleget a követelésnek, persze, hogy nem. És bár a klub (Ki tudja miért…?) visszavonta tilalmát, az Angliában tomboló ítéletidő miatt meghiúsult a túra. A nagy lehetőség, és a gyermek közelségének biztonsága között őrlődve örültek is a szülők, meg nem is. Így is érte őket boldogság. A Magyar Labdarúgó Szövetség megkezdte U15-ös válogatott keretének kialakítását, ahová ugyan a sértődött klub – természetesen – nem javasolta ifjú titánját, de az apa írásbeli kérvényére a szövetség szakemberei megnézték a fiút. És, ha már megnézték, be is válogatták. Mára több sikeres mérkőzést tudhat maga mögött a nemzeti együttesben.

A megoldás odaát van?

Azóta lejárt a szerződés, s a történtek után természetesen nagy körültekintéssel keresték meg az új csapatot. Ma a legnépszerűbb hazai klubban játszik a gyermek, ahol még a misztikus három évet sem kötötték ki neki, sőt, ha megfelel (márpedig több neves „futballszentélybe” is tárt karokkal várják próbajátékra) elengedik külföldi együtteshez is.

Nem állítom, hogy a leírtak a magyar utánpótlás-nevelés egészének közállapotát tükröznék. Sőt, ismerek olyan klubot, edzőt, sportvezetőt, ahol/akiknél tényleg az a fontos, hogy a tehetség utat találjon. Kiskirályok, rosszul sikerült szabályozások pedig olykor minden területen összerúgják az ember bokáit.

Csak a gyermeknek sokkal jobban fáj!