Kívülböhöm-belülbébi pasi

Amúgy is folyton ezt csinálta: ha megsimogattam a mellkasát, a mellét ugráltatta, ha odabújtam hozzá, a karját feszítette be, de úgy, hogy majd megfulladtam az ölelésében.

Böhöm mellett végre nőnek érezhettem magam, nyugodtan felvehettem a tűsarkúmat miniszoknyával, nem kellett attól tartanom, hogy kikezd velem valami tahó a dizsiben, mert ha csak rám nézett valaki, Böhöm máris ott termett, és beleordította az illető szájába, hogy:
– Figyeljél, leszedem az arcodat, kishaver! Érted! 

Ebben az időben valahogy lemorzsolódtak a barátnőim. Azt mondták, bocs, de egy kicsit baromira gáz ez az izomember, nem szeretnénk égni vele. Nem érdekelt. A Czinke Lacitól kapott maflás után olyan jó volt, hogy végre egy ilyen nagy, erős, igazi férfi vigyáz rám, hogy őrült szerelembe estem.

Böhöm, akit egyébként Böhmbauer Bencének hívnak, a fél életét a kondieremben töltötte. Engem is magával vitt, hogy megcsodálhassam, amint hanyatt fekvésből kinyomja a feje fölé a saját testsúlyát, vagyis száz kilót vasból, és mindezt legalább tízszer, mi több, égrengető üvöltések közepette.
Odaszaladtam hozzá, az ölébe ültem, és azt mondtam:
– Most pont olyan vagy, mint a Tarzan.
Böhöm szeme ilyenkor felragyogott, szája fülig szaladt, és boldog volt.
Máskor meg azt mondtam neki:
– Pont úgy nézel ki ebben a fejpántban, mint a Rambo négy.
Böhöm felkacagott, szerette az egész világot, főleg engem, aki e döbbenetes hasonlóságot végre felfedeztem.
Szóval, jó lett volna a Böhömmel, ha - mint említettem - a fél életét nem a konditeremben töltötte volna. Ugyanis a másik felét meg a moziban töltötte.

Már kiskorában kiszúrta magának az Old Shatterhandot, mint példaképet, és már akkor lenyúlta a nagymamája piacos gurulós kocsiját, és azt emelgette tele krumplival.
Aztán a Bud Spencer lett a kedvence, és onnantól mindent, ami szembe jött vele az utcában, egyetlen ökölcsapással leütött, mint például kukát, padot meg a Zeller Pistit, aki nem súgott neki matekórán. A Bud Spenceres időszakában folyton csak evett, leginkább húsz tojásból rántottát, spagettit meg babot, míg a nagymamája meg nem elégelte, és el nem kergette nyári munkára a sarki kifőzdébe mosogatni, hogy egyen ott, ha ekkora bele van, ki győzi ezt a nyugdíjból. Böhöm meg is szerette a vendéglátóipart, négy évig kidobóemberként dolgozott, aztán végre a konyhára került, mint kukta, mára pedig pultos fiú egy pub-ban.

Mindezzel nem is lenne semmi baj. Tudtam én már akkor is, hogy kompromisszumok nélkül nem lehet Nagy Őt találni.
De amikor végre kettesben lehettünk volna, és hozzásimulhattam volna nagy és erős testéhez, hogy a boldogságba repítsen, mint Tarzan a Jane-t a kókuszkötélen, akkor valahogy mindig olyan icipici lett az én szép Böhömöm, hogy alig látszott.
Ha értitek, mire gondolok.
De mivel (vélhetően a pasik adatgyűjtése alapján) nem a méret a lényeg, én efölött is szemet hunytam volna. Igen, de nekem még abból az icipiciből se jutott.
Mert amikor végre kettesben lehettünk a lakásban, és a redőnyt is leeresztettük, és az ágyat is megvettük, az én pici Böhömöm hanyatt dobta magát a puha párnák között, engem a nagy, ugrándozós, kőkemény mellkasára vont, majd a távirányítóért nyúlt, és keresett egy irtó szaftos akciófilmet, ahol minimum Jackie Chan rugdalózott, és amikor a legnagyobbat rúgta, hogy a másiknak a feje szaltóban repült le a  nyakáról, akkor felsóhajtott, és azt súgta: de jó.
Neki. Mármint. 
Úgyhogy ennyi.

Búcsúzóul vettem neki három Jean-Claude Van Damme filmet, és a fülébe súgtam:
– Tudod-e, hogy kiköpötten pont így nézel ki.
Mai napig is jóban vagyunk, persze nem úgy. De tudom, ha testőr kell, egy jól irányzott bókért cserébe bármikor számíthatok rá.



A korábbi részeket itt olvashatod >>>